Kié a gyerek és ki hogy viszi el a balhét? (gondolatok szakításról, szülésről, anyaságról és apaságról)
A szakítás energetikai
nehézségei
A szakításban energetikailag az a legkínosabb, hogy a férfi mint férfi és a nő mint nő vall kudarcot, ezért egy ideig szükségképp átkerül a másik oldalra és onnan kell elgondolkodnia magán, kívülről nézni és megkérdőjelezni a férfiasságát, illetve nőiességét. A legkevesebb, amit erről mondhatunk, hogy ilyenkor nem vagyunk elemünkben. Mint a partra vetett hal. De legalább megtanuljuk igazán értékelni a dolgot...
Ha általában a férfi a kapcsolat kezdeményezője, akkor a természet egyensúlyra törekvése alapján általában a nőnek kell kezdeményeznie a kapcsolat végét. Nemcsak sajátos érzelmi intelligenciája miatt, hanem azért is, mert ez egy férfias gesztus és átkerül vele a másik térfélre, ahogyan a férfi is azonnal női helyzetbe kerül azzal, hogy el kéne fogadnia, sőt be kéne fogadnia valamit, ami számára a legnehezebb, illetve egyenesen lehetetlen. Energetikailag majdnem mindegy ki mondja ki először, hogy ki lép vagy kin lép át a másik először, mert a kudarc akkor is kudarc, ha én mondom ki először, sőt: bizonyos értelemben akkor lesz leginkább az én kudarcom, ha nem csupán elszenvedem (ami, mint csalódás, mindenképp előfeltétele ennek a lépésnek) hanem meg is cselekszem a szakítás kezdeményezésével. Mert azzal azt kell vállalnom, hogy rosszul választottam (míg a másiknak azt, hogy őt rosszul választották), ezért saját választásomban, választási képességemben rendül meg a bizalmam. Nagy árat fizetek így a látszólagos felülkerekedésért és azért a látszatért, hogy a másik kevésbé jó és én vagyok a jobb, ha egyszer én hagyom el őt és nem ő engem. Az elhagyó először és elsősorban magát hagyja el.
Ha pedig elhagyom magam mint férfit, ha egy nő mellett kudarcot vallok férfiként és szakítok vele, akkor nemcsak benne csalódtam, hanem magamban és férfiként okoztam csalódást magamnak, ezért nővé kell tudnom válni, hogy először saját magam számára ismét elfogadhatóvá váljak. Rettentő kínos processz! Talán mondani se kell. Viszont épp ezért a legjobb alkalom személyiségünk alakítására, hogy mindent újragondoljunk és újjáalakítsunk, amit csak lehet egy emberéletben. Ennek a kínosságnak a vésőjével faraghatjuk, finomíthatjuk igazán emberi vonásainkat. Ha az sem volt véletlen, hogy vérben és kínban születtünk, akkor nyilván újjászületésünk sem véletlenül véres és kínos folyamat.
KIÉ A GYEREK? AZ ANYÁÉ ÉS/VAGY AZ APÁÉ
Mi mindent jelent az, hogy "lesznek egy testté"? Egy anya például hajlamos lehet azt hinni, hogy a hasában éldegélő gyerek az ő testének része, hogy elsősorban és kvázi kizárólagosan hozzá tartozik, az övé. Éppen ezért fontos leszögezni a tényt: az anya sosem volt és sosem lesz egy test a gyermekével, aki nem más, mint annak megnyilvánulása és gyümölcse, hogy férjével lett egy test. A gyerek az ő közös testük, még akkor is ha épp nála, az ő hasában van. (Ha az válik elsődlegessé, hogy kinél van és kié a gyerek, az már csírájában is a válás világa, nem az együttélésé.)
Aligha véletlen, hogy fogantatásától kezdve a gyerek egész életének ösztönös, majd egyre tudatosabb törekvése az lesz, hogy minél önállóbb legyen, minél inkább megszülessen, elválasztódjon és önállóvá váljon. Éppen ezért a gyerek lelki-szellemi és testi fejlődésére nézve a legrosszabb, amit egy anya tehet, ha nem akarja elengedni, teste és lénye részének tekinti és valósággal visszaszippantja magába érzelmileg. Ennek drámája a férjtől való eltávolodással kezdődik, amikor a születendő gyermeket magához sokkal közelebbinek, sokkal inkább sajátjának tekinti és ebből érzelmileg kizárja azt, aki nélkül a gyerek meg sem foganhatott volna. Odáig fajulhat az ilyesmi, hogy a gyerek nemcsak azt nem tapasztalja majd, hogy ő szülei szerelméből lett és abban nevelkedik, nemcsak a boldog párkapcsolat ősmintáját nem kapja meg, hanem anyja még rá is telepszik egész életére és anyai szeretetnek álcázott tévszerelmével valósággal agyonnyomja.
Pedig a természet egészen csodás mechanizmussal pont egy merőben szellemi feladatot ad az anyának és az egész családnak a terhesség idejétől kezdve (amit pont ezért és ennyiben lehet terhességnek nevezni!): azt, hogy a gyereket folyamatosan odaadja az apjának és lehetővé tegye a gyerek, önmaga és az apa számára, hogy ugyanolyan erős kötődéssé tegyenek valami merőben lelki-szellemi kötődést, ami alapjában és minden egyes megnyilvánulásában persze testi is, hiszen az apa nemzősejtje nélkül nem lehetséges és az anya is csupán egy sejtjével, vagyis testileg végső soron, a magzat fogantatásához és lényének alapvető konstitúciójához pontosan ugyanannyival járult hozzá, mint az apa. Nagy tévedés tehát azt hinni, hogy a terhesség és a születést követő első időszak legfőbb feladata az, ami evidensnek látszik, hogy az anya és a gyermek kapcsolata minél bensőségesebb és zavartalanabb legyen, hiszen a gyermek későbbi fejlődését is azzal alapozhatjuk meg leginkább (azzal tesszük valóban zavartalanná), ha az apa ugyanolyan fontossá válik benne már kezdettől, mint az anya. Feladatnak, lelki-szellemi feladatnak csak ezt tekinthetjük, hiszen az anya fontossága szinte magától adódik és szinte ezzel szemben kell elérni azt, hogy az apa ugyanolyan fontos lehessen és tényleg együtt szüljék meg azt, akit együtt nemzettek.
Nyugtass meg, hogy nincs pszichológiai végzettséged.
Mert anélkül még elmegy, de ha szakmailag vagy ezen a szinten, háááát...